Ma lenne kilencvenéves akadémiánk névadója, Puskás Ferenc, az Ember. Így, nagybetűvel.
Gondban vagyunk, ha lajstromba kívánjuk venni Puskás Ferenc hagyatékát. A Száguldó Őrnagy mindmáig a világfutball egyik legnépszerűbb ikonja, dacára annak, hogy fizikai valójában sajnos már több mint tíz éve nincs közünk. Nyugodtan mondhatjuk: még a legnagyobbak közül is kevesen voltak olyan hatással a labdarúgásra, mint ő. Játékosként Öcsi bácsi a magyar futballhagyomány „csúcsterméke” volt, maga a tökély – megtestesítette mindazt, ami miatt a focinkért oly sokan rajongtak egykoron: a technikai virtuozitást, a villámgyors helyzetfelismerést és az ezekből adódó jó értelemben vett csibészséget.
„Puskás neve világmárkává vált. Annyit tudott a futballból, hogy egyszerűen képtelenség volt megérteni, honnan szorult belé ennyi tehetség. Én annyiból szerencsés voltam, hogy gyerekként játszottam ellene, ő a Wekerlében futballozott, én pedig a Mária Valéria lakótelep csapatában” – emlékezett vissza a magyar kortárs, Raduly József.
„Amikor Panchóról beszélek, felállok, mert nem láttam még addig olyan játékost, aki a középpályásként érkezett, és évek múlva csatárként, ékként szerepelt. Alfredo Di Stefano is jó volt – több poszton is –, de olyan tudású csatárt, olyan minőségi játékost olyan bal lábbal, mint Pancho, még nem láttam. Még egy sajátosság: abban a korban mindig kiabáltunk a többieknek, hogy fussanak, mozogjanak, segítsenek, de Panchónak nem. Neki csak annyit mondtunk, hogy menjen be a tizenhatosra, nyugodtan várja a labdát, amíg passzolunk. Mindig tudtunk neki passzolni…” – jelezte az egykori madridi csapattárs Amancio Amaro, milyen kvalitásokkal bírt magyar barátja.
Mindez azonban még nem szükségszerűen emelte volna Puskást a játék halhatatlanjai közé – ami még a jók közül is a legjobbá tette, embersége volt.
„Nem a mai világra való volt, ingét-gatyáját odaadta a szegényeknek. Nemcsak játékosként volt különleges, hanem emberként is. Mindenkinek példakép lehet, olyan, mint ő nem volt, nincs, és nem is lesz” – nyilatkozta Puskás egyik legjobb barátja, az olimpiai bajnok vízilabdázó, Kárpáti György.
„Egyszer hazafelé mentünk két barátunkkal, és láttunk egy vak koldust. Puskás fogta a kabátját, és ráterítette, aztán sétált tovább, mintha mi sem történt volna. Panchót játéktudásán kívül az embersége tette felejthetetlenné, sok ilyen történetet tudnék még mesélni” – igazolta Kárpáti szavait José Emilio Santamaría, aki szintén a Real Madridnál játszott együtt a legismertebb magyarral.
Puskás nemcsak játékosként, edzőként is a tökéletesség prófétája volt. A Panathinaikosznál eltöltött időszakában a hellén futballközegben olyan mély nyomot hagyott az ő személye, ami nem hogy ritka, sokkal inkább megismételhetetlen, egyedülálló. Persze ez nem véletlen: Puskás Ferenc Görögországba érkezése nagyjából olyan kaliberű esemény volt a helyiek számára, mint amikor anno Mátyás király vidékre látogatott álruhában. A legendás uralkodóhoz hasonlóan Öcsi bácsi az igazság, az emberség, a bölcsesség és nem utolsó sorban a finom humor apostola volt. Puskásról persze akkor már mindenki tudta Görögországban (is), hogy kicsoda, a neve elé a mai napig gyakran odateszik a „Megász”, vagyis „Nagy” jelzőt, amit kizárólag saját nemzeti hőseik – így Nagy Sándor, vagy Nagy Konstantin – esetében szoktak használni.
Jannisz Kutuzisz, aki erőnléti edzőként Öcsi bácsi közvetlen munkatársa volt a zöld-fehéreknél, Puskás nevének említése hallatán csak ennyit mondott: „O Ántroposz!”, ami annyit tesz: az Ember!
„Puskás Ferenc azt akarta, hogy a szurkolók közel kerüljenek a csapathoz – idézte fel az együtt töltött időt az egykori munkatárs. – Neki köszönhető, hogy létrejött a Pana-szív! A szurkolótábort beengedte az edzésekre, már a hétközi felkészülésen is ezrek ültek az Alexandria sugárúti lelátón, szóltak a rigmusok, a játékosainkat pedig ez a hangulat a legjobb teljesítményre sarkallta! A Panathinaikosz, a drukkerek és Puskás Ferenc eggyé váltak, egy családdá, csupa nagybetűvel! Ahová csak mentünk, mindenhol szurkolókvártak, Puskás pedig megszervezte, hogy a meccsek után vendégül lássuk azokat, akik elkísérték a csapatot és közösen ünnepeljük a győzelmet, vagy – erre ritkán került sor - elemezzük a vereség okait. Még a szállodába is, ahol a csapat lakott, mindenkinek szabad bejárása volt. A mi Puskásunk nem akarta elrejteni a játékosait. Manapság ez elképzelhetetlen! Még a londoni döntő előtt is naponta jöttek a görög szurkolók a Hyde Parkban lévő Royal Gardenbe, hogy megigyanak velünk egy kávét és mondjanak néhány biztató szót. Sok honfitársunknak egyébként ez a meccs volt akkoriban az egyetlen lehetősége, hogy külföldre utazzon, hiszen ne felejtsük, ’70 és ’74 között Görögországban egy katonai junta volt uralmon… Persze vezetőedzőnk szigorú is tudott lenni, ha kellett. Viktorasz Mitropulosz és Jorgosz Rokídisz egy este engedély nélkül kimenőztek. Amikor visszatértek, Puskás a bejáratnál várta őket és közölte: küldetésük véget ért, csomagolhatnak."
„Mit is mondhatnék még, csak csupa jó és felemelő dolog jut eszembe róla! – folytatta Kutuzisz. – Talán az egyetlen, ami aggodalomra adott okot Puskás Ferenccel kapcsolatban az a temérdek kolbász, amit képes volt elfogyasztani. Mi, görögök egyébként sem vagyunk egy húsevő nemzet, de az ő táplálkozási szokásait látva, komolyan féltettük az egészségét annak a drága jó embernek.”
Megannyi emlék, megannyi méltató szó, megannyi anekdota mutatja, mit is jelentett Magyarországnak és a világnak Puskás Ferenc, aki az idén április 1-jén lenne kilencvenéves. Akadémiánk névadójának születésnapján a Puskás Intézet mini kiállítással tiszteleg Öcsi bácsi emléke előtt – a kollekcióban többek között megtekinthető a stopperóra, amelyet görögországi éveiben az edzéseken használt. A szerkezet még mindig működik – akárcsak Puskás varázsa.
